 |
| Zene |
Megszorítom Harmat kezét, aki felém fordítja a fejét, vörös fürtök táncolnak az arcába. Koponya előttünk halad, úgy egy méterrel, azt mondta szeretne egyedül lenni... mintha ez sikerülne bármelyikünknek is. A Vadonban nem igazán akad olyan, hogy magánélet, magány, vagy egyszerűen az, hogy megtudjunk mosakodni, úgy, hogy nem látnak mások. El kell veszíteni a szégyenérzetet, vagy megbolondulsz.
Körbepillantok, mintha számítanék valamire, jobban mondva, valakire. Gyerekes ábrándozásba merülök, hogy majd Anyi felbukkan és együtt indulunk el Portlandbe, mert meggondolta magát. Csatlakozik az Ellenálláshoz, és vállvetve harcol Zombiország ellen. Csakhogy Anyi nem így tesz, még a nyomát sem látom. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy egyikünk sem számított arra, hogy Anyi elhagy minket, a gyerekeit. Milyen gyerekek vagyunk mi? Az anyánk oltalmazó szava ellen fordulunk, elutasítjuk a tanácsát, és éjjel kilopózunk, majd örökre eltűnünk. Biztos vagyok benne, hogyha megkérdezném Koponyát, rávágná, hogy simán felnőttek, Harmat pityeregne.
Menet közben a vállára hajtom a fejem, tüzes hajkoronájából még a számba is jut.
- Elfáradtál? Vagy fáj valamid? - olyan aggódó arccal tud kérdezősködni, hogy elkezdem azt hinni, tényleg rosszul nézek ki.
- Nem, dehogy - rázom meg a fejem. - Csak tudod, egész éjjel menetelni nem a kedvenc elfoglaltságom - ajkaim szelíd mosolyra húzódnak, kezem a hasamra csúsznak. A kicsi rugdosni kezd, mintha csak most ébredezne. Elkapom Harmat kézfejét, odahelyezem, ahol érzem a pici mozgását. Egyszerűen imádja simogatni a pocakom, beszélni hozzá, mintha a baba minden egyes szavát értené, azt hiszem valami csoda lehetek számára, Anyin kívül nem látott sok embert, meggyőződésem, hogy senkit.
- Lányok, nem akarom megzavarni a csevejt, de ez itt - bökött a cipőorrával egy - számomra egyszerű pocsolyának látszó - mélyedésre. -, egy lábnyom. Az meg ott, határozottan füst.
Egyikünk sem kételkedik Koponya nyom olvasó képességeiben, sem abban, hogy ez határozottan veszélyt jelent. Reményeim szerint csak egy másik csoport, békés szándékkal, akik talán még szállást is nyújthatnak éjszakára, pesszimista énem Dögevőket sejt látni, rusnya pofával, és hiányzó, rohadt fogakkal. Legmélyebb félelmeim pedig, félautomata fegyveres, puskás, netalán tán gépfegyveres rendfenetartókat. Fegyverként van egy botunk.
Sebastiant figyelem, ahogy egy botra támaszkodik, sebesült lábát húzza maga után. A föld feketére festette meztelen talpát, arcán erőltetett mosollyal evickél tovább. A hátamon szúró tekintetet érzek, a képzelet játszik velem, minden fa árnyékába az üvöltéstől eltorzult arcú szörnyeket fest. Átfonom magam körül a karjaimat, ez a buta szokás megnyugtat. Bash pedig ideges lesz tőle.
- Mi az Olivia? - körbe pillanat, majdnem elveszti az egyensúlyát, mikor hátra akar nézni. - Hallottál valamit?
- Nem... csa...
Jeges fájdalom mar a lábamba, ahogy odakapok a kézfejembe is. Képtelen vagyok elmozdítani a kezem, mintha odaragasztották volna. Hirtelen tör rám a felismerés, hogy nem odaragasztották: belevágtak a kézfejembe egy kést, ami egészen a combomig hatolt. Érzem a műanyag fogó kezdetét, üvölteni akarok, de nem jön ki hang a torkomon. A mellkasomba tompa fájdalmat érzek, majd mikor kinyitom a szemem az avarban fekszem. Egy férfi tornyosul felém, egy szál haja sincs, tokája úgy lóg, mint egy kakasnak. Az ádámcsutkája fel-alá jár, szemei kitágulnának, elkeseredett, megnyomorított alakomat akarja az elméjébe vésni. Mosolyog, miközben felém indul, ahol fognak kéne lennie, egy letörött csonk árválkodik. Legszívesebben felpattannék, és Sebastien nevét kiabálnám, hogy lássam ő jól van-e. De félek elszakítani a tekintetem erről Dögevőről, nem akarok elveszett kislány lenni, aki csak a szerelme nevét kiáltozva, miközben tehetetlenül fetreng.
- Hiányzik a fiúcskád, nem igaz? - ahogy elfordítja a fejét kivillan a szabálytalan sebhelye. Ha fel tudnék állni, most támadnék. Ekkor jövök rá: csönd van. A kétségbeesés olyan erővel tör rám, hogy képtelen vagyok megtartani magam. Hátrahanyatlok az murvába, de a Dögevő a hajamnál fogva ránt fel. Abba az irányba fordítja a fejem, ahová az előbb nézet. A fejemtől néhány centire lebegő összevert arc után kapok a szabad kezemmel. Bash arca hátrabukik, felfedve a torkán lévő mély vágást.
Valaki üvölt, én sikoltok, olyannyira, mint még soha. A kiabálásomba röhögések kapcsolódnak, gúnyolódó, mint az óvódások. Piszkos kezek... vagyis csak egy tapad az arcomra.
- Ne aggódj kicsi lány, mi először elszórakozunk egy kicsit.
Valaki a hajamat fogdossa, a szája a fülem mellől szólal meg.
- Pedig igen szép példány. - Mintha egy vadászat eredményéről beszelnének. Így van, én vagyok a prédájuk, amit most bekebelezhetnek. - Átengedhetnéd nekünk is.
- Még mit nem! - csattan fel - Az enyém, csakis az enyém. Húzzatok a picsába!
Ő lehet a rangidős a csapatban, mert a többiek meghunyászkodva elvonulnak. Az esélyem, talán eggyel még elbánok. A kisbabáért.
- Ezt most kivesszük - a késéért nyúl, ami belém ágyazódott. A szája bűzétől hányinger fog el. A kisbabáért.
A slicclét kezdi el lehúzni, nem néz rám, azt hiszi beletörődtem a sorsomba, most, hogy meghalt a szerelmem. Vajon hányszor tett már ilyet?
Belebökök a szemében, fogalmam sincs hogyan, de talpra küzdöm magam, és csak rohanok.
- Valószínűleg alszanak. Menjünk a fenébe, ameddig még lehet.
Valahogy mind tökéletes ötletnek tartjuk ezt.
- Nem, dehogy - rázom meg a fejem. - Csak tudod, egész éjjel menetelni nem a kedvenc elfoglaltságom - ajkaim szelíd mosolyra húzódnak, kezem a hasamra csúsznak. A kicsi rugdosni kezd, mintha csak most ébredezne. Elkapom Harmat kézfejét, odahelyezem, ahol érzem a pici mozgását. Egyszerűen imádja simogatni a pocakom, beszélni hozzá, mintha a baba minden egyes szavát értené, azt hiszem valami csoda lehetek számára, Anyin kívül nem látott sok embert, meggyőződésem, hogy senkit.
- Lányok, nem akarom megzavarni a csevejt, de ez itt - bökött a cipőorrával egy - számomra egyszerű pocsolyának látszó - mélyedésre. -, egy lábnyom. Az meg ott, határozottan füst.
Egyikünk sem kételkedik Koponya nyom olvasó képességeiben, sem abban, hogy ez határozottan veszélyt jelent. Reményeim szerint csak egy másik csoport, békés szándékkal, akik talán még szállást is nyújthatnak éjszakára, pesszimista énem Dögevőket sejt látni, rusnya pofával, és hiányzó, rohadt fogakkal. Legmélyebb félelmeim pedig, félautomata fegyveres, puskás, netalán tán gépfegyveres rendfenetartókat. Fegyverként van egy botunk.
Sebastiant figyelem, ahogy egy botra támaszkodik, sebesült lábát húzza maga után. A föld feketére festette meztelen talpát, arcán erőltetett mosollyal evickél tovább. A hátamon szúró tekintetet érzek, a képzelet játszik velem, minden fa árnyékába az üvöltéstől eltorzult arcú szörnyeket fest. Átfonom magam körül a karjaimat, ez a buta szokás megnyugtat. Bash pedig ideges lesz tőle.
- Mi az Olivia? - körbe pillanat, majdnem elveszti az egyensúlyát, mikor hátra akar nézni. - Hallottál valamit?
- Nem... csa...
Jeges fájdalom mar a lábamba, ahogy odakapok a kézfejembe is. Képtelen vagyok elmozdítani a kezem, mintha odaragasztották volna. Hirtelen tör rám a felismerés, hogy nem odaragasztották: belevágtak a kézfejembe egy kést, ami egészen a combomig hatolt. Érzem a műanyag fogó kezdetét, üvölteni akarok, de nem jön ki hang a torkomon. A mellkasomba tompa fájdalmat érzek, majd mikor kinyitom a szemem az avarban fekszem. Egy férfi tornyosul felém, egy szál haja sincs, tokája úgy lóg, mint egy kakasnak. Az ádámcsutkája fel-alá jár, szemei kitágulnának, elkeseredett, megnyomorított alakomat akarja az elméjébe vésni. Mosolyog, miközben felém indul, ahol fognak kéne lennie, egy letörött csonk árválkodik. Legszívesebben felpattannék, és Sebastien nevét kiabálnám, hogy lássam ő jól van-e. De félek elszakítani a tekintetem erről Dögevőről, nem akarok elveszett kislány lenni, aki csak a szerelme nevét kiáltozva, miközben tehetetlenül fetreng.
- Hiányzik a fiúcskád, nem igaz? - ahogy elfordítja a fejét kivillan a szabálytalan sebhelye. Ha fel tudnék állni, most támadnék. Ekkor jövök rá: csönd van. A kétségbeesés olyan erővel tör rám, hogy képtelen vagyok megtartani magam. Hátrahanyatlok az murvába, de a Dögevő a hajamnál fogva ránt fel. Abba az irányba fordítja a fejem, ahová az előbb nézet. A fejemtől néhány centire lebegő összevert arc után kapok a szabad kezemmel. Bash arca hátrabukik, felfedve a torkán lévő mély vágást.
Valaki üvölt, én sikoltok, olyannyira, mint még soha. A kiabálásomba röhögések kapcsolódnak, gúnyolódó, mint az óvódások. Piszkos kezek... vagyis csak egy tapad az arcomra.
- Ne aggódj kicsi lány, mi először elszórakozunk egy kicsit.
Valaki a hajamat fogdossa, a szája a fülem mellől szólal meg.
- Pedig igen szép példány. - Mintha egy vadászat eredményéről beszelnének. Így van, én vagyok a prédájuk, amit most bekebelezhetnek. - Átengedhetnéd nekünk is.
- Még mit nem! - csattan fel - Az enyém, csakis az enyém. Húzzatok a picsába!
Ő lehet a rangidős a csapatban, mert a többiek meghunyászkodva elvonulnak. Az esélyem, talán eggyel még elbánok. A kisbabáért.
- Ezt most kivesszük - a késéért nyúl, ami belém ágyazódott. A szája bűzétől hányinger fog el. A kisbabáért.
A slicclét kezdi el lehúzni, nem néz rám, azt hiszi beletörődtem a sorsomba, most, hogy meghalt a szerelmem. Vajon hányszor tett már ilyet?
Belebökök a szemében, fogalmam sincs hogyan, de talpra küzdöm magam, és csak rohanok.
- Valószínűleg alszanak. Menjünk a fenébe, ameddig még lehet.
Valahogy mind tökéletes ötletnek tartjuk ezt.
˘°°˘
A kezdeti lelkesedés már mindenkiből elpárolgott. Rájöttünk, hogy tulajdonképpen fogalmunk sincs, merre kell menni, a szabad ég alatt aludni nem túl kényelmes, a gyalogtúrák sem töltenek fel energiával.
Omladozó fal emelkedik ki a magasból, tíz méterekre. Nem is gondolkodunk, a lábunk új erőre kap, rohanunk a falhoz. Meglátjuk, megérintjük, megszeretjük, azt a falat, amit olyan kezek bontottak le, mint a mieink. Kitaszított, mocsokba kényszerített emberek kezei, akik szeretni akartak. A legnagyobb bűnt elkövetni.
Egy hideg puskacső nyomódik a fejemhez, rezzenéstelenül állunk. A fiúnak, aki előttem áll nem látom a szemeit, sötétszőke, kifakult vöröses hajtincsek omlanak bele, izzadtságtól nedvesek.
- Kik vagytok és mit kerestek itt?
Juuj, ideges vagyok, milyen? Nagyon remélem, hogy tetszett a prológus, bármi észrevételetek akad, akkor csak írjatok kommentet, úgy gondolom a kritikát is jól fogadom, hogyha építően van megfogalmazva.
Juuj, ideges vagyok, milyen? Nagyon remélem, hogy tetszett a prológus, bármi észrevételetek akad, akkor csak írjatok kommentet, úgy gondolom a kritikát is jól fogadom, hogyha építően van megfogalmazva.
